Karib-térség és Borneó 1. rész

Kitekintő rovatunk következő állomása a Karib-térség és Borneó lesz. Az utazásélmény két részes, most Dominika, Martinique, Antigua, Saint Martin és a Virgin-szigetek beszámolója következik!

Vendégszerzőnk a Tucanproject megálmodója, Fekete Mónika, aki imád utazni és ez biztos, hogy a képekből is érezhető lesz.

Amikor kislány voltam, kaptam a szüleimtől egy földgömböt, mert imádtam nézegetni a távoli tájakat az uncsitesóméknál, ahol volt egy hatalmas földgömb az asztalon. Rengeteget forgattam és nézegettem a valószínűtlen nevű helyeket, elképzeltem, miféle emberek élnek ott, mik a szokásaik, hogyan fejezik ki magukat, mitől boldogok, mi aggasztja őket, milyen a táj, a növények, az állatok. Egyszerűen szerettem belegondolni, hogy megyek, repülök oda, már a gondolattól is jólesőn borzongtam. Természetesen stewardessnek készültem, de a 150 centimmel ez álom maradt csupán.

Az utazás viszont nem.

Egy rhodoszi élmény volt a meghatározó abban, hogy eljutottam a Karib-térségbe és Borneóra, ugyanis egy intro merülés után, ahol 50 percet töltöttem életemben először a víz alatt, úgy jöttem fel, hogy a kísérőm húzott fel a mellényemnél fogva, mert nem akartam kijönni és nem tudtam elhinni, hogy elment 50 perc. Azonnal éreztem, hogy búvárvizsgát kérek a jézuskától. Az ismeretségi körben sok búvár volt akkoriban és akadt egy oktató is. Hamar megvolt a vizsga, és mivel az oktatóm utakat szervezett kisebb csapatoknak távoli tájakra, lehetőségem volt elmenni az egyik olyan helyre, amit évek óta sóhajtozva nézegettem a földgömbön. Az utazás 2 hét volt, egy hét hajóval, egy hét fix helyen. Amikor az ember télen beszáll a gépbe, képtelen elhinni, hogy amikor kilép majd belőle, a kabát nevetségesnek fog hatni.

A repülőn ülve, ahogy néztem a kijelzőn a térképet, ahol folyamatosan mutatták a gép helyzetét, igyekeztem felfogni, hogy ez most nem álom, most nem csak a térképet nézem, de nem sikerült. Egyszerűen nem mertem elhinni, hogy ott ülök, azon a gépen. Egész úton valami idióta vigyor ült állítólag a fejemen. Vállalom és a végén meg is mutatom.

Amikor leszálltunk La Romana repterén, a Dominikai Köztársaságban este fél 8-kor és a gép ajtajában megcsapott a trópusi este levegője a februári madridi hideg után, ahol átszálltunk, röhejes vagy sem, én bizony elbőgtem magam, pedig nem vagyok az a naponta pityergős típus. Mindent másnak, érdekesnek, izgalmasnak és gyönyörűnek láttam: a reptéri kórókat, a fekete arcokat, a házakat. Persze a turistáknak fenntartott helyek nem így néznek ki, és tilos is ezt fotózni, de EZ IS Dominika.

A hajón semmi olyasmi nem volt, ami engem igazán érdekelt volna, fényűző volt és luxi, több jacuzzival, medencével, edzőtermekkel és játéktermekkel, a liftek mellett térképpel, mert bizony nem csak én tévedtem el benne. Végig azt vártam, hogy kikössünk és megnézhessem a szigeteket. Minden nap másikat. Este a kabinban megint a térképet néztem, aludni sem bírtam, hiszen a térképen azok a helyek voltak egy piros pont mellett, amiket eddig a kis földgömbön nézegethettem csak. Olyan volt, mint egy álom, hogy a piros pont én vagyok azon a hajón, ami éppen Martinique felé tart. Kinéztem a kabinablakon és a csodálatos, végtelennek látszó éjszakai óceán hullámaira vetülő holdfényt néztem órákon át. Itt vagyok, ÉN, ITT, a Karib-tengeren. Nem álmodom.

Martinique

A sziget vulkánikus, ennek megfelelően fekete a partja. Csodálatos őserdőkben jártunk, hihetetlen méretű páfrányok között. Ha valaki szereti a növényeket, itt bizony lehet szájat tátani.

A hajó éjjel ment, reggel kikötött, mindig egy másik szigeten. Így reggel mocskosul bekajáltunk, hogy lehetőleg ne azzal teljen a nap, hogy eszünk vagy kajáldát keresünk. Minden pillanatot ki akartunk használni. Esőerdőt mindenképp látni akartunk, így becéloztunk egy olyat, ahol egy rövid túrát lehetett tenni. Az út mellett egy fickó machetével vágott martinique-i barackot és kókuszt árult. Borzalmas éhesek voltunk, ezért ettünk. Sosem ettem még olyan finom, édes és lédús barackot. Narancssárga volt és hatalmas. Mondták, hogy veszélyes a nyers cuccot megenni, meg hát a szerszám se volt éppen steril, de kockáztattunk.

A másik látnivaló egy cukornád ültetvény és régi rumfőzde volt. Mivel a kóstoló elég jól sikerült, sajnos erről az élményről csak halvány emlékfoszlányok maradtak meg, meg a sok röhögés 😊 fotó nem.

Antigua

Az összes közül a legkedvencebb szigetem. Amikor leértünk a partra, lerohantam a vízhez és beleugrottam, mert Martinique-on nem fürödtünk, elszaladt a nap az erdőben. Életem első igazán gyönyörű, hófehér homokos tengerparti élménye volt olyan türkízkék vízzel, amiről mindig azt gondoltam, hogy photoshop.

De nem: ezek a vizek ilyen kékek, a part pedig ilyen néptelen volt. Az ember leül, ha már kiörülte magát és az örömkönnyeket is letörölte, hogy végre lásson is valamit, és nem tudja elhinni, hogy ez létezik. Ez a ragyogó szín, a vakítóan fehér homok és semmi tömeg. Konkrétan egyedül voltunk a parton, ahol épp megálltunk az aznapra bérelt járgánnyal.

Saint Martin

A híres reptér itt található, ahol a repcsik az ember feje fölött szállnak le. Megdöbbentő élmény valóban, ahogy az is, amikor az ember hallja a hajókürtöt, ami jelzi a hajó indulását, és láthatóan nem fogja elérni, mert az útba nem számolta bele, hogy a szigeten van egy felnyitható híd, amin át kellene kelni, de amikor épp át kellene, akkor van felnyitva…

A sziget nekem egyébként a karibi helyek közül nem lett a kedvencem, nekem túl kiépített, városias és turistás. Ez persze nem jelenti, hogy nem csodálatos a természeti adottságait illetően, ahogy a képek is bizonyítják. A legszebb Orient Bay volt, a Kon-Tiki.

Virgin-szigetek, Tortola és Virgin Gorda

Na, ez az egyik olyan hely, amire igazán vágytam, a nevét kismilliószor kimondtam csak úgy, kispesten, a hetediken álmodozva a földgömb felett. Lenyűgözött a hely, az emberek. A kislányok koromfekete bőrén világít a hófehér zokni. Valami elképesztő, ahogy a hajukat mekkora aprólékossággal fonják pár milliméteres tincsekbe. Egy gyorskomppal mentünk át a The Bath nevű nemzeti parkba, ami aztán tényleg a paradicsom. Nagyon hasonlít egyébként a Sechelle-szigetekre.

A kompon mellém ült egy amerikai néni én meg szokásomhoz híven beszélgetni kezdtem vele. (ez valahogy külföldön szokásom, itthon már régen nem, rosszak a tapasztalataim)

Neki hiányzott a fél karja. A rövid sztori: nyugdíjba vonult és itt tölti az idős éveit, az unokái nála nyaralnak, bőven kijön a nyugdíjából és sokkal kedvesebb emberek veszik körül, mint New Yorkban. Jót mókázott, hogy mindenben el tudja magát látni, csak a villanykörtét nem tudja becsavarni, de mindig akad valaki, akit megkérhet, itt ilyenek az emberek. Egyébként neki ez a nap olyan volt, mint amikor én a tesómmal kimentem a csepeli strandra gyerekkoromban. Az ember utazzon, hogy táguljon a látóköre….

Meg mert pl Virgin Gordánál a kompról bálnát is láthat, ha messziről is és kiabálhat egy hatalmasat, hogy whaaaalllleeeee, nem nézi senki hülyének. <3 sőt, megköszönik, mert már egy hete nem látták őket. Nekem életem egyik álma volt ez is. Sajnos nagyon messze volt, vagy voltak, egyet láttam, de többen vannak arrafelé és a helyiek szerint csapatostól randalíroznak.

The Baths National Park

Ezek között a brutális méretű sziklák között olyan tiszta a tenger, hogy az ember csak akkor tudja, hogy vízbe lép, ha pacsál is vele. A figyelmeztető tábla ellenére alig pár medúzát láttunk.

Besétáltuk a környéket, és vettünk itt emlékbe egy csodálatos kék és egy vakítóan pink kendőt, ami a mai napig megvan és valahányszor a kezembe veszem, bepárásodik a szemem.

A partra egy sziklás, kaktuszos út vezet le, ami igazán gyilkos abban a hőségben. Amiről még nem írtam, azok a buszok, amikkel visznek. És nem, nem csak a buszok, hanem a házak, a rendszámok és minden. Itt minden az ÉLETről szól, az életigenlésről, a boldogságról és a SZÍNEKRŐL!

The Baths national park. Ilyen buszokkal érkezik az ember…

És a rendszámok, minden sziget a maga szlogenjével:

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Mindenki, akivel találkoztunk, énekel, táncol, zenél, és minden színes. Minden. A házak is.

Ez a kislány azonnal pózba vágta magát, amikor nekiálltam a virágokat fotózni 😊

Dominikai Köztársaság

Punta Cana volt a székhelyünk, a Grand Palladium Spa.

Nem tudom szavakkal leírni. Lehetetlen.

A parkon belül ilyenek a járdák, ezzel védik a vendégeket, hogy nehogy megsüsse őket a nap, míg leérnek a bungallóktól a partig.

Ajánlott cikkek