A kártevők érezzék rosszul magukat

Különösen azokét, akik veszedelmes mérgekkel sietnének segítségünkre – aligha önzetlenül. Sajnos úgy látszik, hogy a világszínvonalra való kapaszkodás – urasabban szólva: globalizáció – lelkes hívei vitustáncot járnak az aranyborjú körül. Csöppet sem csodálkoztam, amikor kedves szaklapom nemrég szánakozva vágta szemétkosárba neki szánt cikkemet. Arról írtam ugyanis, mekkora (150 millió dolláros) összegre büntette az amerikai bíróság az óriáscéget, amiért „pompás” gyomirtó szere letarolta a környék gyümölcsöseit. Őszintén indokolta mellőzésemet a t. szerkesztőség: csak nem képzelem, hogy olyan vállalatról tesznek közzé bírálatot, amely egész oldalas hirdetéseket közöltet velük színes nyomásban? Nos, nem képzelem. Ehelyett az jár a fejemben, hogy akad néhány hasznos eljárás, talán kevesebb hírveréssel és minden bizonnyal kevesebb kockázattal is. Közülük szeretnék egyet-kettőt a magunk és környezetünk javára fölsorolni.

APRÓ FOGÁSOK A KICSINYKE KERTBEN

1. Lebegjen folyton a szemünk előtt az a cél, hogy kertünkben a növények jól, a kártevők rosszul érezzék magukat. Ma már számos olyan fajtát nemesítettek, amely ellenáll a betegségeknek, vagy legalábbis kevéssé fogékony rájuk. Közülük válasszunk, amennyire mód nyílik rá. Az is fontos, hogy a kiszemelt növény mennyire illik az adott körülmények közé. A termékeny, okos vízháztartású talajban egyébként a természetes védekező képesség is erőteljesebb, mint ott, ahol csak sínylődik az állomány. Az életteli televény otthont teremt a hasznos parányszervezeteknek; a kiegyensúlyozott tápanyagellátás hasonlóképpen fontos. (Súlyos tévedés, hogy pl. a nitrogén-özön előnyös volna, a „fölpuffasztott” levélzet szinte csemegével csalogatja a kellemetlen látogatókat, mindenekelőtt a levéltetveket.)
   
   
2. Ne hagyjuk kiszikkadni a termőréteget. A hervadozó növényeken örömest telepszenek meg a tripszek és „hasonszőrű” ártalmas károsítók. Igaz, a túlöntözött palánták viszont „elkényesednek”, könnyen esnek betegségek áldozatává. A legtöbb esetben a heti 30 mm átlagos vízmennyiség éppen elegendő. Ha csapadék híján locsolni kell, lehetőleg ne a levelekre juttassuk a nedvességet, mert tűző napsütésben a csöppek alatt megperzselődhetnek, az erős sugárral pedig a kórokozókat is terjeszthetjük. A talaj takarása minden­képpen előnyös, nem utolsósorban vízgazdálkodás szempontjából.
   
   
3. Térköz-szabályozásnak hívják a sor- és tőtávolság ésszerű kialakítását. A sűrű, túltömött állományok többet szenvednek, és összességben gyengébb termést hoznak mint levegős tenyészterületen. Gyakran érvényes a mondás, miszerint „kevesebb több lett volna”. Egyúttal könnyebb a ritkább töveken fölismerni a kártevők megjelenését, könnyebb védekezni, mielőtt elhatal­masod­nának.
   
   
4. Ne hurcoljuk be kertünkbe szántszándékkal az „ellenséget”! Vagyis az idegenből beszerzett szaporító anyagot igen gondosan vizsgáljuk meg – csak megbízható magot, palántát, csemetét vásároljunk.
   
   
5. Tiszta, szükség esetén fertőtlenített szerszámokkal dolgozzunk. Ha beteg növényt kezeltünk, utána mossuk meg még a kezünket is. A kóros növényi részeket égessük el. A szemfüles kertész nem átall akár kézi lencsével vizsgálódni, ha gyanús foltot, rágásnyomot vagy eleven rovart, atkát, esetleg más nyomot – petét stb. – észlel. Nem csupán a levél színét, hanem fonákát is végigfürkészi. Ha nem ismeri föl a kártevőt vagy a kártételt, rögvest szakértőhöz fordul.
6. Csak roppant jóindulattal minősíthetem „ismerethiányosnak”, amikor ellenzőink váltig hangoztatják: a biokertész nem használ semmilyen védekező szert vagy módszert. Persze, hogy használ, csak nem zúdítja nyakló nélkül a veszedelmes készítményeket ártatlan terményeire. Nem dől be még a legcifrább – egész oldalas – hirdetésnek sem, inkább a józan eszét veszi elő. Azzal viszont nem takarékoskodik.