Agresszió és a “Kicsi Én”

Szintén mindennapi életünk részét képezik a kommunikációk sokaságából adódó alá- és fölérendeltségi viszonyok kialakulása. Ha két egyenlőnek tűnő fél elkezd egy témán vitatkozni (legyen az anya-apa, vagy két kolléga, vagy testvérek,…), akkor mindenki a saját véleményét szeretné érvényesíteni. De miért ragaszkodunk erősen a véleményünkhöz, sokszor még akkor is, ha nem nekünk van igazunk?

Amikor az emberben megszólal az az érzés, hogy most el fognak tiporni, vagy hogy kicsinek kezdi érezni magát egy szituációban, akkor két irányban indul el. Ebből az egyik, hogy hagyja magát és a szó szoros értelemben alulmarad a kommunikációban, mert nem meri a véleményét kifejteni. Ebben az esetben a két fél közül az egyik sikeresnek fogja vélni a vitát – mert a másik ellen nyert és nem mer ellenkezni, míg a másik alulmarad, és csalódásként éli meg a kommunikációt, visszahúzódik és a “kicsi én” érzése marad benne.

Mi van akkor, ha mindkét résztvevője a kommunikációs viharnak egyformán érvényre szeretné juttatni a véleményét, még akkor is ha valójában egyiknek sincs igaza, vagy mindkettőnek egyformán igaza van, tehát valójában a vita értelmetlen. Ebben az esetben a két “kicsi én” vitatkozik egymással. Mit jelent ez? Mi az a “kicsi én”?

“Kicsi én”, aki bennünk lakik:

Ha gyermekkorunkra tekintünk vissza, akkor mindenkit egyformán értek kudarcok, veszteségek, vesztett csaták. Ilyenkor ez bennünk sérelemként elraktározódik. Mindenkiben. Ebből fakad a “nem akarok alulmaradni” érzése, és valójában a “kicsi én” nem más, mint gyermekkorunk – és későbbi felnőttkorunk – vesztes csatáinak sokasága. Amikor vitázni kezdünk, legyen szó bármiről, akkor egyrészt van egy véleményünk, amihez ragaszkodunk, másfelől nem akarjuk, hogy leigázzanak minket és egy újabb vesztes Napóleoni csatát vívjunk. Bekapcsol a “kicsi én”, a sok vesztés sérelme és még inkább mi szeretnénk felülkerekedni a háborúban, mert “nehogy már megint veszítenünk kelljen”. Valójában már nem is a vita tárgya a lényeg, hanem a nyerés vagy vesztés okozta érzelem megélése. Nyerni szeretnénk, leigázni szeretnénk. Ez egy egoista hozzáállás, és nagyban az Ego az, aki táplálkozik belőle. Valós nyertese egy ilyen vitának nincs, csak vesztese. A két fél közötti vitában minden olyan feszültség és sérelem megjelenik, amit egész addigi életünkben megéltünk, és ki akarunk adni magunkból. Ez a feszültség lehet bármi: a testvérek közötti harc, a szülőkkel való harc, a szülők és a gyermekük közötti tisztelet megkövetelése vagy épp a szülő részéről, hogy a gyermekét komolyan vegye és annak meg kell mérkőznie azért, hogy őt emberként, komoly felnőttként kezeljék, vagy a tudományos fokozataink csatája, és még sorolhatnánk a sérelmeket.

Miért mondom, hogy agresszió és “kicsi én”?

Ha egy vita elindul, és mindenki harsogja a saját igazát, akkor eljön az a pillanat, hogy a tét is emelkedik. Agresszívek és indulatosak leszünk egészen addig, míg valamelyik fél vagy meg nem sértődik, vagy visszavonulót nem fúj, vagy észre nem veszi viselkedésének hibáját és kilép a vitából. Az összes lehetőségből a leghasznosabb, ha észrevesszük, hogy már rég nem a kiinduló témáról folyik a vita, hanem a sok “kicsi én” egymásnak feszülése a csata lényege. Ha ez az összefeszülés állandó, és már nem az első a két vitafél között, akkor annak a félnek lesz előnye egy idő után, aki észreveszi ezt az összefüggést.

Az agresszív viselkedés gyakorlatilag a feszültségek korlátlan kiadását jelenti, és a hatalmat a kommunikáció fölött az szerzi meg, aki ezt mielőbb észreveszi és a másik félt is akár leállítja a vitában. A nyílt vitarendezés a megfelelő ilyenkor, mert ha csak magunkban észrevesszük, hogy “hoppá, már rég nem is a témán vitatkozunk, hanem egymáson”, és ezt nem mondjuk ki, akkor a másik fél a saját megítélése szerint nyert, és legközelebb is vitát fog szítani, mert sikerélményt vár újra a háborútól. Ha viszont nyíltan felszólítjuk, hogy “most már hagyd abba, és vedd észre, hogy ugyanarról beszélünk, csak más irányból szemléljük a helyzetet és így nem vezet a beszélgetés sehova”, akkor nem ad támadási pontot, a vita abbamarad, és mindkét fél semlegesen kerül ki a helyzetből. Nincs meg a nyerés élménye, de a vesztes csata érzése sem, így legközelebb kisebb esély lesz egy újabb összecsapásra, mert a vita nem járt előzőleg sem eredménnyel, így érdemtelen lesz újra felszítani.

A “kicsi én” kialakulásáról egy későbbi cikkben olvashattok tovább, mely szintén érdekes összefüggéseket fog feszegetni a mindennapi viselkedésünkről.

Ajánlott cikkek